foximaxi
háromnapos oktatás, másfél nap után. megtört a jég. végre van kihez szólni. csak az egyikük nevére emlékszem, rá is csak azért, mert ugyanaz mint az enyém fiúban. majdnem a nyakukba borultam. kezdtem a teljes kétségbeesés tornácán táncot járni, amikor megszólítottak. minden előadásról elkések, cinkosan összemosolygunk. na, nem reménytelen ez, még a végén jön válasz a cső túlfeléről. ha nyíregyházán vagy budaörsön dolgoznék, már most pajtijaim is lennének...
tegnap pl. megtanultam, ha rablás van, kell egy kicsit kommunikálni, de ne vigyem túlzásba. azt ölik meg, akivel nincsen személyes kapcsolat, de jó lenne, ha nem fészkelném be magam túlságosam a rablóagyba. aztán ha már nem engem gyilkoltak le, még arra is figyelni kell, hogy nehogy a kommandósok végezzenek velem. szép új világ.
a mozgólépcsőn felfelé előttem utazott egy róka. gyönyörű volt a bundája, ahogyan a metroszél fújta, egyre közelebb és közelebb, már majdnem megsimogattam, amikor tudatomhoz térvén... ez csak egy néni. tudtam én, hogy valami hibádzik (? hmm, na ezt hogy írják?) azzal a lompos farokkal. kincs, ami nincs, igaz?
ha meg akarsz lepni, ámbár nincsen szülinapom, a natural born killers soundtrack bőven megfelel. néhány éve itt volt juliette and the licks a szigeten, energiabomba az a nő. picit megöregedett persze, csak mel maradt úgy.
a játszótársam mondd, akarsz-e lenni?
szorgos orvasónak dejá-vu-je van.
én kicsi szörnyem